13.rész – Miért vagy ilyen?!

 Gondoltam már biztos nem lépnek fel, ezért kijelentkeztem, lekapcsoltam a laptopot, és letettem az asztalra. Magamhoz öleltem a kismacskámat és elaludtam.

Reggel az én kis macskám, Kormi ébresztett. Miután látta, hogy ébren vagyok elkezdett hívni a kis táljához, majd felnézett a szekrényre, ahol a cicatápot tartottuk.

- Éhes vagy? –mosolyogtam a cicára. Válaszként nyávogott egyet, és csak nézte a szekrényt. Elővettem a tápot és öntöttem a táljába. Kormi elkezdett dorombolni. Megsimogattam, és visszabújtam az ágyamba. Egy 20 percet még tudtam aludni, aztán megszólalt az ébresztő. Megmosakodtam, fésülködtem, felöltöztem.

Ezt vettem fel.

Miután elkészültem felhívtam Laurát.

- Szia. Mikor indulunk? –kérdeztem.

- Szia. Katy-hez? Szerintem a következő busszal, ami… 20perc múlva indul. Anna ma nem tud jönni. Meglátogatják a nagymamáját. –mondta.

- Jó, értem.

- Én leteszem. Szia. –mondta.

- Szia. –köszöntem el.

Volt még egy kis időm, így arra gondoltam felhívom Petit, és megkérdezem tőle, min is vesztek össze Fanny-val. Hívni kezdtem, de ki volt kapcsolva. - Nem hiszem el. –mondtam magamban. - Nikyék még itt vannak. Felhívom Őt. Hátha tud valamit. –folytattam gondolatmenetem.

 Hívni kezdtem Niky-t.

- Szia! –köszönt az unokanővérem.

- Szia! Te, figyelj! Mi van a Petivel meg a Fannyval? –tértem mindjárt a lényegre.

- Kicsit összevesztek. Részleteket nem tudok. Kérdezd Petit. –mondta.

- Őt hívtam először, de ki van kapcsolva. –mondtam.

- Ja, igen. Összetörte a telefonját, ez az elvetemült. Veszekedtek a Fannyval, és mérgében földhöz vágta a telefonját. Persze ma délután már lesz is neki új, mert anyuék vesznek neki. Én nem vennék a helyükben. Mit tehetett róla az a szerencsétlen telefon, hogy hülye volt?! Már azért sem vennék neki. –tört ki Niky.

- Nyugodj meg. –mondtam.

- Unom, hogy Ő mindent megkap. Na de mindegy is. Nem szólhatok semmit, hisz a házat ahol most Ádámmal élünk, Ők vették nekünk. –mondta.

- Igen… - nem igazán tudtam mit mondani.

- Na, hugi, én folytatom a takarítást. Szia.

- Szia.

Letettem a telefont. –Egy újabb zűrös nap elé nézünk. –gondoltam magamban.

Elindultam a buszmegállóba. Laura már ott volt. Hamarosan jött is a busz. Felültünk, és elindultunk. Mikor eljött a mi megállónk, leszálltunk. De nem egyből a kórházba mentünk. Előbb a cukrászda felé vettük az irányt. Gondoltuk eszünk egy sütit, és Katy-nek is viszünk. Persze, hogy arra nem gondoltunk, hogy még nem ehet…

Elindultunk a kórházba. Bementünk. Felmentünk a 2. emeletre. Katy anyukája ott volt.

- Csókolom! –köszöntünk halkan, mert láttuk, hogy Katy alszik.

- Sziasztok, lányok. –mondta Katy anyukája, akit én 2. anyámnak érzek. Hálaistennek nem csak Katy-vel jó a viszonyom, hanem a szüleivel, a nővéreivel, és a bátyjával is.

- Hoztunk egy kis sütit. –mondta Laura.

- Jaj, lányok! Kedves Tőletek, de Katy még nem ehet. –mondta Timi néni.

- Akkor egye meg maga. –mondta Laura.

- Nem lányok. Egyétek meg Ti, de gyorsan, mert felébred. –kuncogott barátnőnk anyukája.

- Na, ne kéresse magát! Tudom, hogy a maga kedvence is ez! –nevettem a lehető leghalkabban.

Timi néni elfogadta a sütit. Jóízűen megette.

- Na, finom volt? –mosolygott Laura.

- Igen. Köszönöm lányok. –mosolygott Katy anyukája.

Közben Katy felébredt. Oda mentem és megöleltem, utánam Laura is.

- Hogy vagy? –kérdeztem.

- Már jobban, köszönöm, de még mindig fáj picit. –mondta Katy.

Elbeszélgettünk 1-2 órát, aztán Laurával elmentünk haza. A buszmegállóban Laura el akart köszönni, hiszen az ellenkező irányba lakok, mint Ő.

- Arra megyek. –mosolyogtam.

- Hogy-hogy? –kérdezte.

- Elmegyek picit az unokatesóimhoz. –mondtam.

- Ja, értem. Akkor menjünk. –mosolygott.

Egy kis séta után, elválltak útjaink. Elköszöntünk egymástól. Ő ment tovább Katyék házáig, hiszen már Ő is ott lakik. Én pedig bementem egy kis utcába, ahol Petiék laknak. Oda értem a ház elé. Bemenetem. Kopogtam az ajtón.

- Nyitva van. –hallottam egy ismerős, de morcos hangot. Bementem.

- Szia! – öleltem volna meg Petit, de Ő elhúzódott. –Mi van? –kérdeztem meglepődve.

- Semmi. –mondta és a szobája felé vette az irányt.

- Ki az? –hallottam meg Niky hangját. Peti nem válaszolt neki. – Öcsi! Hozzád beszélek! –emelte fel a hangját Niky.

- Menj ki és nézd meg! –mondta flegmán és hallottam egy ajtó csapódást. Pár pillanat múlva Niky állt velem szemben.

- Szia! –ölelt meg.

- Szia! –öleltem vissza.

- Gyere, csüccs le. –mosolygott.

- Köszi. Te ennek mi a baja? –kérdeztem.

- Jaj, nem tudom. Valamin nagyon összekaphattak Fanny-val. –mondta.

Még egy picit beszélgettünk. Niky telefonja csörgött. Felvette és kiment. Én addig bementem Petihez. Kopogtam a szobája ajtaján. Nem hallottam választ. Picit benyitottam, és bedugtam a fejem.

- Bejöhetek? –kérdeztem félénken.

- Már úgy is félig bent vagy. –mondta ugyanazzal a flegma stílussal. Beljebb mentem és leültem mellé az ágyára.

- Miért vagy ilyen? –kérdeztem. Nem jött válasz. –Miért vagy ilyen? –tettem fel újra a kérdést.

- Milyen? –kérdezte.

- Hát ilyen flegmatikus. Valami baj van? Min vesztetek össze Fanny-val?

- Jaj, Alexandra hagyj már békén! –mondta nyafogva, és hanyatt vágta magát az ágyon.

- Nekem elmondhatod. –bíztattam.

- Hagyj békén! –mondta kicsit ingerülten.

- De… - kezdtem bele.

- Nem de...! Menj ki a szobámból! Ez az én dolgom! Ne szólj bele! –kiabált velem. Nagyon megrémültem. Ilyennek még nem láttam. Mindig kedves, aranyos velem. Megijedtem, így gyorsan kisiettem a szobából, közben próbáltam visszatartani a könnyeimet. De kiérve a nappaliba kitörtem, és zokogni kezdetem. Niky bejött és azonnal átölelt.

- Csssss! Nincs semmi baj! Ne sírj! –vígasztalt.

- Miért ilyen? –kérdeztem szipogva.

- Fogalmam sincs, de jó lenne, ha visszavenne egy picit! –mondta.

- Még… még… nem láttam ilyennek. –mondtam, és újra sírásba törtem ki.

12.rész – Várakozás.

Sziasztok! Először is nagyon-nagyon örülök, hogy már páran olvassátok a blogom, és pozitív kommenteket kapok. Számomra ez hatalmas öröm! =') Köszönöm, hogy olvassátok a blogom!! =') <3
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Nem felejtettem el azt sem, hogy Peti autóját láttam a parkolóban, így felhívtam. Nem vette fel.

Egyre nagyobb lett az aggodalmam. A legjobb barátnőmet műtik, az unokabátyám nem veszi fel a telefonját. Nagyon feszült voltam. Ezt Laura észre is vette.

- Gyere, igyunk egy forró csokit. –mondta Laura.

- Jó. –mondtam.

- Mi itt leszünk lányok. –mondta Katy anyukája. Mi csak bólintottunk.

Lementünk, és az auotómata felé vettük az irányt. Annát sehol nem láttuk. Szuper! Még ez is. Nem elég a gond, még Anna is eltűnik. Miután mindketten ’megkaptuk’ a forró csokinkat leültünk egy padra.

- Szóval mi bánt? –kérdezte Laura.

- Képzeld, Londonban hagytam a macimat. A srácok megtalálták, és ma reggel Harry-től kaptam egy SMS-t, hogy ott a macim, de vigyáz rá. Aztán ugye Katy-t éppen műtik. A kórház parkolójában láttam Peti kocsiját, a telefonját meg nem veszi fel. Ráadásul Anna sincs itt. –panaszkodtam.

- Ott hagytad a macid? –kérdezett vissza.

- Igen. –hajtottam le a fejem.

- Semmi gond. Harry vigyáz a macidra. –nevetett.

- Nem vicces. –förmedtem rá.

- Jó, bocsánat. –mondta. –Egyébként Peti miatt meg ne aggódj! Biztos nincs nagy baj. Ami pedig Annát illeti, biztos csak kiment friss levegőt szívni. –mosolygott.

- És Katy? –kérdeztem könnyes szemekkel.

- Minden rendben lesz vele. Nem olyan nagyon-nagyon nagy a baj. –mosolygott. nem mondtam semmit csak megöleltem.

Megittuk a forró csokit és épp vissza akartunk menni, a kórterem elé, amikor megszólalt a telefonom. Peti! Hála az égnek!

- Szia! –köszöntem.

- Szia! Na, miért kerestél? –kérdezte.

- Láttam az autód a kórház parkolójában! Mit kerestél ott? Vagy még itt vagy?

- Nyugi, hugi! Nincs semmi baj, és már nem vagyok ott. Az egyik osztálytársam öccsét jöttem meglátogatni. Aszmás és rohamot kapott. De már jobban van. –magyarázta.

- Hála az égnek! –mondtam megkönnyebbülve.

- És Te mit keresel a kórházban?

- Katy-t műtik. Vakbélgyulladás.

- Jobbulást neki. Ha tudom, majd meglátogatom. De most megyek. Szia.

- Szia. –köszöntem.

Zsebre vágtam a telefonom. Aztán Annát pillantottam meg. Óriási léptekkel haladt felénk.

- Te meg hol a fenében voltál? –öleltem meg.

- Friss levegőt szívni. –mondta.

- Látod? Mondtam, hogy nincs okod az aggodalomra. –mosolygott Laura.

- Igen. De most már igazán visszamehetnénk. – mondtam.

A lányok bólintottak és elindultunk vissza. Már vagy 2 órája ott vártunk, de Katy-ről még mindig semmi hír.

- Meddig tart még? –kérdezte Anna.

- Remélem, hamarosan jönnek. –mondta Katy anyukája.

Amint ezt kimondta egy köpenyes férfi igyekezett felénk. Feltételeztem az orvos lesz, aki Katy-vel foglalkozik. Pár pillanat múlva még egy orvos jött felénk négy nővérrel. Egy ilyen ágyat toltak, de inkább nevezném asztalnak. Vagy én nem is tudom mi az. A lényeg, hogy Katy feküdt rajt, aludt.

- Jó napot kívánok. –köszönt az orvos.

- Jó napot! –köszöntünk.

Az orvos és Katy szülei elvonultak egy kórterembe, ahova Katy-t is bevitték az imént. Mi türelmesen vártunk tovább a folyósón. Aztán az orvosok elhagyták a szobát. Mi a lányokkal bementünk. Katy még nem ébredt fel az altatásból. Olyan gyengének, sebezhetőnek… erőtlennek tűnt. Még nem láttam így. Majd meg szakadt a szívem, és a lányok arckifejezéséből azt vettem ki, hogy Ők is így éreznek.

Eltelt majdnem félóra. Katy kezdett magához térni.

 -Hol vagyok? –kérdezte erőtlenül.

- Kórházban. –mondta az anyukája.

- Minden rendben lesz. –lépett hozzá közelebb Laura.

- Mi történt? Reggel úgy tűnt a telefonban, hogy nincs baj. –mondtam.

- Nem akartam mondani. –mondta.

- Pedig már régóta fájt a hasa. –mondta Laura a fejét rázva.

- Jaj, Katy. –sóhajtott Anna.

- Lányok, szerintem mi menjünk. Had pihenjen Katy. –mondtam.

 - Igaz. –mondta Laura.

Adtunk egy puszit Katy-nek és jobbulást kívántunk. Megígértük neki, hogy holnap is elmegyünk. Ez csak természetes. Elköszöntünk a szüleitől is, és el is indultunk ki az épületből. Elmentünk a cukrászdába.

- Ránk fér most egy finom süti. –mondta Anna.

- Hát igen. –mondta Laura.

Leültünk a szokott helyünkre, elfogyasztottuk a sütit. A lányok még maradni akartak. Anna még egy sütit rendelt.

- Lányok, én megyek. Sziasztok. –pusziltam meg őket.

- Jó. Szia. –köszöntek.

- Ha van valami, szóljatok!

- Rendben. –mondták.

Haza értem és anya egyből lerohant.

- Minden oké? –kérdezte.

- Hááát… fogjuk rá. Bocsi, de nincs kedvem beszélni. –mondtam.

- Jólvan. –mondta anya.

Én bementem a szobámba, és elfeküdtem az ágyamon. El is aludtam. Talán egy félórát aludtam. Mikor felébredtem kerestem a macimat, de nem találtam. Ja, igen… a macim Londonban van… Uhh, de furcsa. Ki mentem a konyhába enni. Utána elmentem fürödni. Bebújtam az ágyamba, a laptopomat az ölembe raktam. Neteztem. Felléptem Facebook-ra is. Jessy nem volt fent, sem Lilla. Hiányoznak. Rég beszéltem velük.

 Nézegettem kik is vannak fent. Észrevettem Fanny-t. Írtam is neki. Elpanaszkodtam, hogy mi történt Katy-vel, és hogy Londonban hagytam a macimat. Igen csak kedvetlennek tűnt, és rákérdeztem mi a baja. Elpanaszkodott Ő is. Petivel egy picit összevesztek. Nem is mondta a bátyus! Fanny hamarosan el is köszönt. Lelépett. Vártam, hogy Lilla vagy Jessica fellépjen, de nem történt meg. Elég sokáig vártam. Későre járt. Gondoltam már biztos nem lépnek fel, ezért kijelentkeztem, lekapcsoltam a laptopot, és letettem az asztalra. Magamhoz öleltem a kismacskámat és elaludtam.

11.rész – Zűrös nap.

De Harry vigyáz rá. Úristen! Harry! Most azt fogja gondolni, hogy egy kislány vagyok, aki mindenhová magával cipeli a maciját. Szuper….

Azonnal felhívtam Katy-t, hogy elpanaszkodjak neki.

- Szia! –köszönt.

- Szia Katy!

- Hogy- hogy már fent vagy?

- Nem tudom. –nevettem.

- Aha, értem. –nevetett.

- Harry egy hisztis kislánynak fog tartani, aki még macival alszik. –panaszkodtam.

- Mi van? –kérdezte.

- Hétvégén, ugye ott voltunk náluk. Én persze oda is elvittem a macimat, tudod, amit anyától kaptam.

- Igen, és?

- Sikeresen ott is hagytam, és Harry-től kaptam egy SMS-t, hogy otthagytam, de ne aggódjak, vigyáz rá. –magyaráztam.

- Ó értem. De ebben mi a nagy tragédia? –kérdezte.

- Katy! Igazából nem tudom… hisz tényleg kislány vagyok még. –nyavalyogtam.

- Figyi, én megyek nem gond? –kérdezte.

- Persze, menj csak! Szia.

- Szia. –köszönt el.

Mikor fogom visszakapni a macimat? Tettem fel a kérdést magamban. Ebből is látszik, hogy tényleg egy nyavalygós kislány vagyok. Na, jó mindegy. Nagy nehezen rászántam magam az öltözésre. Egyszerű itthoni ruhát vettem fel. Meg mosakodtam, és a konyhába mentem.

- Szia, anya! –öleltem meg.

- Szia! –mosolygott.

- Anya?! –kezdtem bele.

- Igen? –mosolygott.

- Londonba hagytam Mackót. –hajtottam le a fejem.

- Hol? –kérdezte.

- A 1D –házban, a fiúknál. –mondtam.

- Semmi baj, majd meglesz. Olyan aranyosak azok a fiúk, biztos elküldik. –mosolygott anyukám.

- Harry… - kezdtem bele.

- A göndör hajú? –kérdezte anya.

- Igen! –mondtam.

- Jó. Mi van vele? –kérdezte.

- Írt egy SMS- t, hogy vigyáz rá. –mondtam.

- Látod, akkor nincs semmi baj. –mondta.

- Ez olyan gáz. –nyavalyogtam.

- Jaj, Alexácska! Dehogy gáz. –mondta anya.

- Kaphatok teát? –kérdeztem.

- Már adom is. –mosolygott.

Néha az őrületbe kerget anyu, ahogy én is őt, de ha baj van, mindig számíthatok rá. Anyukám nem csak az anyukám, hanem a legjobb barátnőm is egyben. Mondjuk az utóbbi időben igen csak rossz volt a viszonyunk, mert én hisztis vagyok. Gondolkodás nélkül beszélek, amit később nagyon is megbánok, hiszen megbántom a körülöttem lévőket. Igen csak nagy szám van. Anya ezt betudja annak, hogy tini vagyok. Többek között azért is szeretem, mert tudom, hogy az utolsót is nekem adná. Tudom, hogy szeret, és szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen anyukám van. Nem mindenkinek adatik ez meg. Van olyan anya, aki eldobja gyermekét, és olyan is van, aki világra sem hozza, olyan is van, aki elhanyagolja anyai kötelességét. Nem úgy bánik gyermekével, ahogy kéne. De az én anyukám nem ilyen. Próbál mindent megadni, amire szükségem van. Én ezt nagyon is értékelem, és próbálok jó gyerek lenni, ami néha nehéz. Van, hogy iszonyatosan dühös vagyok anyára, és olyat mondok neki, amivel nagyon megbántom. Ilyenkor általában bocsánatot is kérek, de van, hogy be durcizok  és még én várom el, hogy Ő kérjen bocsánatot a veszekedés miatt. Senki nem tökéletes. Gondolat menetemet anya szakította félbe.

- Itt a teád. –mosolygott.

- Köszönöm szépen. –mosolyogtam. Egy könnycsepp gördült le az arcomon.

- Mi a baj? –kérdezte.

- Sajnálom, hogy nem úgy viselkedek néha, ahogy megérdemelnéd. –mondtam. Ekkor már nem láttam a könnyeimtől.

- Nem is gyerek az, aki mindig jó. –mosolygott.

- Köszönöm, hogy ilyen jó anyukám vagy! –öleltem meg.

- Köszönöm, hogy ilyen szép, okos nagylányom vagy. De most már ne sírj! –mosolygott.

Ez után bementem a szobámba és eldöntöttem, hogy rá férne a takarítás. Elkezdtem rendet rakni. Miután végeztem rá néztem az órára. Délután 2óra. Hű de hamar elment az idő. Ki mentem a konyhába. Merítettem enni. Csak egy kis tányér levest ettem, ezután visszamentem a szobámba és neki álltam tanulni. Szorgalmasnak kell lennem. El akarom érni az álmaim. A matekkal van némi problémám. Ezt a végére is hagytam, a házi feladatok között. Gondoltam, majd megkérem az unokabátyámat, hogy segítsen. A házit megcsináltam mindenből, kivéve matekból. Elkezdtem olvasgatni az irodalom könyvemet, aztán angoloztam. Egyszer csak megcsörrent a telefonom. Laura volt az.

- Szia, Lau! Mizu?

- Szia! Alexandra, baj van! –mondta kétségbe esett hangon Laura.

- Mi történt? –kérdeztem zaklatottan.

- Katy… - kezdett bele.

- Mi van vele? Mondd már! –türelmetlenkedtem.

- Katy kórházban van. –mondta.

- Mi? Miért? –érdeklődtem.

- Vakbélgyulladás… - mondta röviden.

- Óh, Istenem! Te hol vagy most? Anna tud róla? –kérdeztem.

- Én itt vagyok vele. Anna is hamarosan itt lesz. –mondta.

- Én is mindjárt ott vagyok! Sietek. Puszi.!

- Jó. Szia. –köszönt el.

Gyorsan összeszedtem valami normálisabb ruhát. Az első ruhadarabokat, amik a kezem ügyébe kerültek felvettem.

 Ez lett a vége.

Hagytam anyának egy üzenetet, és azonnal rohantam a buszmegállóba. Szerencsém volt. Pont elértem a buszt. Az utat végig izgultam, és türelmetlenül vártam, hogy leszállhassak. Végre elérkezett az a megálló, ahol le kellett szállnom. Rohantam a kórház felé. A kórház parkolójánál egy ismerős járművön akadt meg a szemem. A rendszám is stimmelt. Az autó Petié. Megrémültem. Mi van, ha nagy baj van? De akkor szólt volna. Nyugtattam le magam. Beléptem az épületbe. Laura várt a folyóson. Megöleltük egymást és már vezetett is Katy szüleihez.

- Csókolom. –köszöntem Katy szüleinek.

- Szia, Alexandra. –köszöntek.

- Katy? –érdeklődtem.

- Most műtik. –kaptam a választ Katy anyukájától.

- És Anna? –kérdeztem.

- Lement. Iszik egy forró csokit. –mondta Laura.

- Értem. –mondtam.

Nem felejtettem el azt sem, hogy Peti autóját láttam a parkolóban, így felhívtam. Nem vette fel.

10.rész – Kislány vagyok még.

Úgy döntöttem továbbra is 2komit kérek, és csak azután hozok új részt, ha az megvan. <3 Szeretlek Titeket! <3 =) =D
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Elkezdtünk ruhákat összeszedni. Én kimentem a szobából és félénken elindultam le a lépcsőn. Gondoltam iszok egy pohár vizet.

A lépcső aljára érve, Harryvel találtam szembe magam. Megijedtem.

- Baj van, kicsi lány? –kérdezte.

- Nem, semmi, csak szomjas vagyok. –mondtam

- Menj, ülj le. –mutatott a nappaliban lévő kanapéra. – Mindjárt hozom. –mosolygott.

- Köszönöm.

- Narancslé jó lesz?

- Igen.  –mosolyogtam.  Pár pillanat elteltével, Harry felém nyújtotta a poharat, és leült mellém. A szívem majd kiugrott a helyéről.  Egy darabig szótlanul ültünk egymás mellett, aztán Harry megtörte a csendet.

- Mik a terveid a jövőre nézve? Mi szeretnél lenni? –kérdezte.

- Öhm… gyermekpszichológus szeretnék lenni. Szeretem a gyerekeket, és a pszichológia is érdekel. –adtam választ.

- Értem. Egész jó ötlet. –mosolygott.

- Remélem sikerülni is fog. –mondtam.

- Biztos! –mosolygott.

  Nem tudom honnan vettem bátorságot, de megöleltem. Olyan jó volt. Aztán elengedtem. Megköszöntem, és visszamentem a vendégszobába. Niky már fel volt öltözve.

 Niky ezt vette fel.

  - Csini. –mosolyogtam.

 - Köszi. –mosolygott.

Én is felöltöztem. Valami kényelmeset akartam, amiben jól érzem magam.

Erre esett a választásom.

Nikyvel lementünk a nappaliba. Már mindenki lent volt. Fannyban most sem csalódtunk. Hozta a formáját. Kicsit megint túlöltözött. Vagy Niki és én öltöztünk túl egyszerűen?

Ez volt Fannyn. 

Elindultunk, és hamar oda is értünk. Elfoglaltuk a helyünket, és rendeltünk. Beszélgettünk kicsit, aztán meghozták a rendeléseinket. Miután elfogyasztottuk, még kicsit beszélgettünk, aztán haza, pontosabban a 1D házhoz indultunk. Niallnek az az ötlete támadt, hogy együnk még egy fagyit. Mindenki belement, és egy fagyizóhoz mentünk. Én úgy döntöttem, hogy nem kérek, de Louis nekem is hozott. Megköszöntem, és elindultunk haza.  Nagyon jól éreztem magam, de úgy bántott, hogy én még szinte kislány vagyok és úgy is kezeltek. Na de mindegy. A lényeg, hogy én a One Direction-nel lehetek. Ááááh még mindig nem tudom elhinni. Elköszöntem mindenkitől, és felmentem aludni. Másnap délután már indult a gépünk. Annyira rossz volt otthagyni Londont, hisz még csak meg sem néztük a látnivalókat, és csak egy napot tölthettem együtt a kedvenc fiúbandámmal. De nem panaszkodom, hisz  nagyon szerencsés vagyok, hogy ennyit is velük tudtam lenni. Elköszöntünk a srácoktól, és megköszöntük, hogy ott lehettünk, meg minden. Felszálltunk a gépre, és én szépen megint elaludtam. Leszálltunk, és haza mentünk. Megköszöntem Petinek, hogy elvitt, meg még kicsit beszélgettünk, aztán elmentek, mert Nikyt hívta Ádám, hogy Ő már otthon van. Ezután én elfeküdtem az ágyamon és el is aludtam. Már estevolt, amikor felébredtem. Elmentem fürdeni, és befeküdtem az ágyba. Aludtam tovább, egészen reggelig. A fiúkról álmodtam. Én is bent voltam az álmomban, már „nagylány”ként, viszont a fiúk ugyan úgy néztek ki, mint amilyenek most. Arra ébredtem, hogy a kismacskám rám ugrott, és elterült a hasamon. Megsimogattam, mire Ő elkezdett dorombolni. Elmosolyodtam. Nekem ez a cica sokat jelent, és ugyan így a kutyám is. Arra lettem figyelmes, hogy rezeg a telefonom. Egy új SMS.

„Kicsi lány, itt hagytad a plüss mackódat. De ne aggódj! Vigyázok rá. =)  Harry  X” 

Úristen! A macim! Ez szuper! Ott felejtettem az alvós macimat. Ez a plüssjáték is fontos nekem. Még anyukámé volt kislánykorában. Nekem adta, és én a mai napig azzal alszok. Ez volt az első alkalom, hogy nélküle aludtam. Már sokszor próbáltam magam meggyőzni arról, hogy ez csak egy játék, és nincs rá szükségem, sohasem sikerült. Imádom azt a mackót, és lehet, hogy többet nem látom. De Harry vigyáz rá. Úristen! Harry! Most azt fogja gondolni, hogy egy kislány vagyok, aki mindenhová magával cipeli a maciját. Szuper….

9.rész – Újra együtt.

Hali! =) Mivel ilyen gyorsan kaptam már 2komit, és még csak nem is kértem, ma még egy rész lesz. Nagyon-nagyon örülök, hogy tetszik nektek! Tényleg! Én írok, ha jó kedvem van, írok, ha szomorú vagyok.Már gondoltam arra, hogy abba hagyom. De bevallom nem szeretném. Örülök, hogy olvassátok a blogom! Köszönöm!! *.* <3
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Furcsa…. Erre nem számítottam.

Aztán én bementem a boltba. Bevásároltam. Mindent megvettem, amit Niky felírt. Kivételesen nem hagytam ki semmit. Ezután haza sétáltam, pontosabban Nikyékhez a nagy szatyrokkal a kezemben. Hamarosan meg is érkeztem.

- Megjöttem! –kiabáltam.

- Jó! –hallottam Niky hangját.

Kipakoltam a cuccokat, közben Niky sétált lefelé a lépcsőn. Leért a konyhához, ahol én épp pakolódtam.

- Köszönöm. –mosolygott.

- Szívesen! –mosolyogtam vissza.

- Mindent meg tudtál venni? –kérdezte.

- Igen. –mondtam.

- És minden rendben volt? –kérdezte.

- Persze. Csak pár lány rohant le, hogy adjak nekik autogramot. –mondtam.

- Hehe. De jó neked. –nevetett.

- Most miért? Nagyon furcsa! Egy képen szerepelek velük, jó igaz olyan felirattal, hogy: „új barátainkkal” de akkor is! Azóta sem beszéltem velük. –hajtottam le a fejem.

- Hé, hugi! Nyugi. Van egy olyan érzésem, hogy fognak még jelentkezni. –mosolygott.

- Nem hiszem. Na, de mindegy is.

Közben végeztem a pakolódással is, így felmentem a szobámba. Lefeküdtem az ágyra és zenét hallgattam. El is aludtam picit. Felébredtem. A nap további részét Nikyvel, Petivel és Ádámmal töltöttem. Társasoztunk, beszélgettünk meg ilyenek.

A hétvége hamar elment. Haza kellett mennünk, hisz Petinek és nekem is suliba kell mennünk. Este értünk haza. Belépve a házunkba nagy meglepetés ért. A 3 legjobb barátnőm állt velem szemben. Igen, mind a 3! Laura is!

- Laura!! –öleltem meg.

- Alexandra! Jaj, de hiányoztál! – puszilt meg, drága barátnőm.

- Hogy kerülsz ide? Visszajöttetek? –kérdeztem.

- Nálunk fog lakni. –mosolygott Katy.

- Holnap megint velünk jön suliba. –mondta Anna.

- Haza jöttem. Anyukám megbeszélte Katy anyukájával, és évvégéig itt maradok. –mosolygott Laura.

- Úristen! Nagyon örülök! –mondtam és pár könnycsepp jelent meg a szememben, a boldogságtól.

- Ja, tényleg! Szóval össze barátkoztál a One Direction-nal? –vigyorgott réglátott barátnőm.

- Hát nem tudom. Talán. –mondtam.

Ezután alaposan kifaggattuk Laurát, de már későre járt, így a lányok el is mentek haza. Másnap a suliban az összes osztálytársunk örült annak, hogy Laura visszajött. Gyorsan elment a délelőtt. Délután elmentünk a lányokkal a cukrászdába, és leültünk a szokott helyünkre.

Ilyen kis muffinokat kértünk, hogy megünnepeljük, a magunk módján, Laura hazaérkezését.

Nagyon finom volt. Még beszélgettünk picit, és elindultunk Katyékhez. Leültünk és beszélgettünk.

- És milyen Franciaország? –kérdezte Anna, Laurát.

- Tényleg! Hogy tetszik Páris? –kérdeztem.

- Nagyon szép! Imádom. Nagyon tetszik! Tényleg. De nagyon hiányoztatok. –mondta így röviden Laura.

- Kicsit bővebben? –nevetett Anna, és Laura belekezdett hosszú mondandójába. Mesélt, mesélt és mesélt. Aztán beesteledett, így Anna és én haza mentünk.

Otthon bekapcsoltam a telefonom, hisz arra a pár órára, amit a csajokkal töltöttem kikapcsoltam. Észrevettem, hogy 10 SMS-em jött. Abból 3 anya, hogy mikor megyek haza, 
1et az egyik osztálytársamtól kaptam, hogy mi a házi nyelvtanból, 2t pedig az imádott unokabátyám küldött, hogy miért van kikapcsolva a telefonom, 1et az unokanővéremtől, ugyan ezt írta, hogy miért van kikapcsolva a telefonom. Megnyitok még egyet, láttam Fanny írta. Arra gondoltam, biztos Ő is azzal jön, hogy miért nincs bekapcsolva a mobilom, de nem. Azt kérdezte, hogy mit szólok az újabb találkozáshoz. Nem értettem. Gondoltam majd még visszatérek rá, de előbb megnézem azt a maradék egyet. Megnyitottam és meglepett, hogy nem értem. A szöveg angol nyelven volt. Elkezdtem lefordítani, nehézkesen, de ment.

„Szia. Arra gondoltunk a srácokkal, hogy a napokban még találkozhatnánk. Örülnénk neki, és valami azt súgja, hogy Te is. Harry X.”

Majdnem szívrohamot kaptam. Kicsit lenyugodtam és végig gondoltam. Már hogy lehetne ez az igazi Harry? És egyáltalán honnan tudja a számom?  Azonnal visszaírtam Fannynak, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg a srácok voltak-e. Perceken belül válaszolt is. Azt írta valóban Ők kértek meg rá, a számomat pedig Ő adta meg.  Még mindig nem hittem el. Mit akarna a One Direction egy kislány Directionerrel, aki ráadásul nem is beszél egy nyelvet velük?

*5nap múlva*

Az elmúlt napokban majd meg szakadtam a tanulásba. Keményen dolgozom azét, hogy teljesüljön a vágyam. El is feledkeztem arról, hogy a hétvégén újra találkozom a One Directionnal, így neki álltam tanulni. Ekkor megcsörrent a telefonom. Peti volt az.

- Szia. –szóltam bele a készülékbe.

- Szia, hugi. Kész vagy, ugye? Fannyval, és Nikyvel mindjárt ott vagyunk. –mondta bátyus.

- Miért kéne készen legyek? Mi van most? –kérdeztem zavarodottan.

- Hugi, ne szórakozz!  Pár óra és indul a gépünk Londonba! –morgott.

- Úristen! Tényleg! Gyertek csak. Sietek. –mondtam.

- Tényleg siess!

- Oké. Szia. –köszöntem el.

- Szia. –köszönt el Ő is, majd letette.

Én kapkolódva összekészültem. Anyukámtól elköszöntem. Jött a szokásos aggodalmaskodás. De valamelyest megnyugtatta, hogy Niky is jön velünk, hisz még is csak lesz velünk egy felnőtt. Pár perc telt el, és Petiék meg is érkeztek. Adtam egy utolsó puszit anyának és rohantam a kocsihoz. Beszálltam és üdvözöltem a kis drágákat. Elindultunk a reptérre. Talán egy félóra elteltével oda is értünk. Kis idő múlva felszálltunk. Én elaludtam zenehallgatás közben. Mikor felébredtem, csak pár perc volt vissza a leszállásig, majd ez meg is történt. 

Fogtunk egy taxit, és Fanny le is diktálta a sofőrnek a címet, amit a fiúk adtak meg.  Nem sokkal később egy hatalmas ház előtt álltunk meg. Kiszálltunk, Peti pedig kifizette a taxist. A hatalmas kapuban 5 nagyon helyes srácot pillantottam meg. Elmosolyodtam, amikor a fiúk felénk sétáltak.

- De jó végre újból látni titeket! –mondta Harry.

- Igen, és Ő ki? –mutatott Niall Niky felé.

- Ő itt a nővérem. –mutatta be Peti a srácoknak Nikyt. A fiúk üdvözölték, és egyenként bemutatkoztak. Ezután behívtak a házukba. Mondanom sem kell, hogy az ajtón belépve egy hatalmas nappaliban találtam magam. Liam beljebb tessékelt minket. Leültünk a kanapéra és beszélgetni kezdtünk.

- Mit szólnátok, ha este elmennénk valahova? –kérdezte Louis.

- Mondjuk vacsorázni? –kérdezte Niall. Mindenki helyeselte az ötletet, majd Zayn körbe vezetett kicsit a házban. Minden csodaszépvolt. El sem hittem. Nem bírtam felfogni. Én? A One Direction házában? A One Directionnal? Ez hihetetlen.  Zayn kinyitott egy ajtót.

- Ez itt az egyik vendégszobánk. Le is pihenhetsz, ha gondolod. –mosolygott.

- Köszönöm. –mosolyogtam.

Bementem, lefeküdtem az ágyra. Később valaki kopogott.

- Gyere, nyugodtan. –mondtam. Az ajtó kinyílt és Niky jött be.

- Készülődjünk, hugi. A fiúk tudnak egy jó éttermet. Oda megyünk. –mosolygott az unokanővérem.

Elkezdtünk ruhákat összeszedni. Én kimentem a szobából és félénken elindultam le a lépcsőn. Gondoltam iszok egy pohár vizet. 

8.rész – Erre nem számítottam.

- Hol vetted a pólód? –kaptam egy másik kérdést, egy másik lánytól. Közben egyre nagyobb tömeg lett körülöttem. Nem értettem mi folyik itt.

- Na, jó! Most már elmondhatná valaki, hogy mi folyik itt! –törtem ki.

- Hagyjátok már békén! –ordította el magát Katy. 

- Menjetek innen! –zavart el mindenkit Anna.

Nagy nehezen a tömeg feloszlott.

- Mi volt ez?! –kérdeztem.

- Nem is nézted a Twittert, igaz? –kérdezte Anna.

- Nem, miért? Kellett volna? –kérdeztem.

- Nézd meg! Majd meglátod. –kaptam a választ.

- De majd csak a következő szünetben. Becsengettek. –mondta Katy.

Bementünk órára. Kémia. Felelés. Hát ki mást szólított volna, a tanár? Hát nem engem?! Kémiára pont nem tanultam. De azért összekapartam egy 4-est. Kicsengettek. Én azonnal előkaptam a telefonom és felléptem Twitterre. Olyat láttam, ami meglepett. Erre nem is számítottam. A srácok felrakták Twitterre a közös fotónkat. Mindenki rajta van. A One Direction, Fanny, Peti és én. Ez a koncert után készült. A képhez ez volt írva: „Új barátainkkal.”

Nagyon meglepődtem. Azt hittem, hogy csak találkoztunk és ennyi. Ezek szerint Ők barátaikként néznek ránk. Ez olyan fantasztikus érzés! Boldogságomat még a csengő sem tudta letörni, ami a tanóra kezdetét jelezte. Be kell, hogy valljam a Történelem, amúgy sem tartozik a kedvenceim közé, de most mégúgy sem tudtam figyelni. Végig a One Direction járt az eszemben. Azt az érzést kívánom minden rajongónak, amit én éreztem, amikor beszélgettem velük, amikor megöleltek… és most az egész világ láthatta, hogy barátként gondolnak rám, izé, őőő, pontosabban bátyusra, Fanny-ra, és rám. Kicsengettek. Aztán a nap további részében is, pár lány a közelembe akart férkőzni, de nem sikerült nekik. Nem is értem. Eddig nem voltak ennyire megőrülve a One Direction-ér. Na, mindegy. Nem az én dolgom. Végre sétáltam hazafelé. Fáradt voltam, és nyűgös. Mérgelődtem, hogy miért nem lakunk közelebb a sulihoz. Pedig egyáltalán nem lakunk messze. A többiek még messzebb laknak a sulitól min én. Máskor nem gondoltam hosszúnak az utat, de egy ilyen fárasztó nap után… Mikor végre a házunk elé értem, láttam a bátyus kocsiját. Bementem.

- Sziasztok! Megjöttem! –kiabáltam.

- Szia, hugi! –lépett ki a szobámból az unokabátyám.

- Szia. Hát Te nem vagy suliban? –kérdeztem.

- Előbb elengedtek. –mondta, miközben megölelt.

- Értem. Te! Láttad Twittert? –kérdeztem.

- Ja igen. Láttam. –mosolygott.

- Nagyon meglepődtem. –mondtam.

- Hát végül is jól összehaverkodtunk. –mondta.

- Nem gondoltam volna. –mondtam. Ő csak mosolygott.

- Hétvégén elmegyünk Nikyékhez! –mondta.

- Jaaaaj!! De jó! –ugrottam a nyakába. –és Fanny is jön? –kérdeztem.

- Nem. –mondta.

- Hogy-hogy? –kérdeztem.

- Ő is megy a testvéréhez. A nővére beteg, és Ő ápolgatja, na meg vigyáz a gyerekekre. –mondta.

- Értem. –mondtam

- Na, én lépek. Te meg menj tanulni. –mondta bátyus.

- Jó… - mondtam.

- Sziasztok! –köszönt el.

- Szia! –kiabáltunk utána anyával én pedig a szobámba indultam.

Leültem az asztalomhoz és elő vettem a nyelvtan könyvem. Megcsináltam a házit. Nem volt valami nehéz. 10perc sem kellett hozzá. Neki álltam az angolnak. Evvel már volt némi gondom. Aztán nagy nehezen ezt is megoldottam. Elgondolkodtam. Mi lesz így velem?  Angol nélkül nincs élet. Én pedig nem tudok angolul, csak egy icipicit. Középiskolában már jóval többet fognak elvárni minden tantárgyból. Emellett 2idegen nyelvet fogok tanulni. Az egyik természetesen angol, másodiknak a franciát választottam. Félek. Mi lesz, ha nem teljesül az álmom? Gondolat menetemet anyukám szakította félbe.

- Alexa! Nem vagy éhes? –kérdezte.

- Nem. –válaszoltam.

- Jolvan. –mosolygott és kilépett a szobámból.

- Te, anya! –kiabáltam utána.

- Igen? –jött vissza.

- Mi lesz, ha nem fog menni ez nekem?

- Mi, kislányom?

- Ha nem vesznek fel a suliba.

- Jaj, biztos vagyok benne, hogy felvesznek! –bíztatott anya.

- Remélem. –mondtam.

- Hidd el. –mosolygott. –de megyek. A konyhában megtalálsz. –mondta.

- Oké. –mondtam, és folytattam a házi feladatok megoldását.

*4nap múlva*

- Mehetünk? –hallottam meg unokabátyám hangját.

- Igen. –mondtam.

- Sziasztok! Üdvözlöm a Nikyéket. –mondta anya.

- Hello, oké. –mondtuk Petivel és beszálltunk a kocsiba.

Elindultunk. 2óra utazás után megérkeztünk Nikyék háza elé. Meg pillantottam azt 2 gyönyörű kutyát. Bementünk a bejárati ajtóig, és kopogtam. Niky gyorsan ajtót is nyitott.

- Hugi! Öcsi! –ölelt meg minket.

- Nővérkénk! –öleltünk vissza.

- Gyertek be. –mosolygott.  Így is tettünk. Egész délután beszélgettünk. Meséltünk a One Direction-nal való találkozásunkról. Niky örült annak, hogy ennyire jól éreztem magam. Hamar be is esteledett, így mindegyikőnk elment tisztálkodni, és aludni. Én az éjszaka közepén felébredtem, így kimentem a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet. Ám a konyhaajtóhoz érve nagyon megijedtem! Egy férfival találtam szembe magam, de hamar rájöttem, hogy a férfi Niky párja, Ádám az.

- Szia, Kiscsillag. –ölelt meg.

- Szia! –öleltem vissza.

- Nem tudsz aludni? –kérdezte.

- Felébredtem. Gondoltam iszok egy pohár vizet.  –mondtam. –és te?

- Nemrég értem haza. Dolgoztam. –magyarázta.

- Értem. –mondtam és a poharamat fogva elindultam ki a konyhából.

- Jó éjt! –mosolygott Ádám.

- Jó éjt! –mosolyogtam, és elindultam a szobámba.

Reggel mikor felébredtem, már mindenki fent volt és a nappaliban beszélgettek.

- Jó reggelt! –köszöntem.

- Jó reggelt. –mondták.

- Alexa! Megtennél nekem annyit, hogy elmész a boltba, és bevásárolsz? –kérdezte Niky.

- Persze. Felöltözök és indulok. Írd, össze mit hozzak. –mosolyogtam.

- Köszönöm. –mosolygott.

Felmentem és felöltöztem.

Ezt vettem fel. 

Lementem és el is indultam. Már majdnem a bolt előtt voltam, mikor oda szaladt hozzám pár lány.

- Sziasztok. Segíthetek? –kérdeztem.

- Szia! Te vagy az? Komolyan Te vagy az? –kérdezte kikerekedett szemekkel az egyik.

- Úgy érti, tényleg Te vagy az a lány akit a One Direction jó barátjának tart? –magyarázta a másik.

- Iiiiigen. Én vagyok. –mondtam.

- Úristen! Kérhetünk egy autogramot? –kérdezték.

- Persze… - mondtam.    

 Furcsa…. Erre nem számítottam.