11.rész – Zűrös nap.

De Harry vigyáz rá. Úristen! Harry! Most azt fogja gondolni, hogy egy kislány vagyok, aki mindenhová magával cipeli a maciját. Szuper….

Azonnal felhívtam Katy-t, hogy elpanaszkodjak neki.

- Szia! –köszönt.

- Szia Katy!

- Hogy- hogy már fent vagy?

- Nem tudom. –nevettem.

- Aha, értem. –nevetett.

- Harry egy hisztis kislánynak fog tartani, aki még macival alszik. –panaszkodtam.

- Mi van? –kérdezte.

- Hétvégén, ugye ott voltunk náluk. Én persze oda is elvittem a macimat, tudod, amit anyától kaptam.

- Igen, és?

- Sikeresen ott is hagytam, és Harry-től kaptam egy SMS-t, hogy otthagytam, de ne aggódjak, vigyáz rá. –magyaráztam.

- Ó értem. De ebben mi a nagy tragédia? –kérdezte.

- Katy! Igazából nem tudom… hisz tényleg kislány vagyok még. –nyavalyogtam.

- Figyi, én megyek nem gond? –kérdezte.

- Persze, menj csak! Szia.

- Szia. –köszönt el.

Mikor fogom visszakapni a macimat? Tettem fel a kérdést magamban. Ebből is látszik, hogy tényleg egy nyavalygós kislány vagyok. Na, jó mindegy. Nagy nehezen rászántam magam az öltözésre. Egyszerű itthoni ruhát vettem fel. Meg mosakodtam, és a konyhába mentem.

- Szia, anya! –öleltem meg.

- Szia! –mosolygott.

- Anya?! –kezdtem bele.

- Igen? –mosolygott.

- Londonba hagytam Mackót. –hajtottam le a fejem.

- Hol? –kérdezte.

- A 1D –házban, a fiúknál. –mondtam.

- Semmi baj, majd meglesz. Olyan aranyosak azok a fiúk, biztos elküldik. –mosolygott anyukám.

- Harry… - kezdtem bele.

- A göndör hajú? –kérdezte anya.

- Igen! –mondtam.

- Jó. Mi van vele? –kérdezte.

- Írt egy SMS- t, hogy vigyáz rá. –mondtam.

- Látod, akkor nincs semmi baj. –mondta.

- Ez olyan gáz. –nyavalyogtam.

- Jaj, Alexácska! Dehogy gáz. –mondta anya.

- Kaphatok teát? –kérdeztem.

- Már adom is. –mosolygott.

Néha az őrületbe kerget anyu, ahogy én is őt, de ha baj van, mindig számíthatok rá. Anyukám nem csak az anyukám, hanem a legjobb barátnőm is egyben. Mondjuk az utóbbi időben igen csak rossz volt a viszonyunk, mert én hisztis vagyok. Gondolkodás nélkül beszélek, amit később nagyon is megbánok, hiszen megbántom a körülöttem lévőket. Igen csak nagy szám van. Anya ezt betudja annak, hogy tini vagyok. Többek között azért is szeretem, mert tudom, hogy az utolsót is nekem adná. Tudom, hogy szeret, és szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen anyukám van. Nem mindenkinek adatik ez meg. Van olyan anya, aki eldobja gyermekét, és olyan is van, aki világra sem hozza, olyan is van, aki elhanyagolja anyai kötelességét. Nem úgy bánik gyermekével, ahogy kéne. De az én anyukám nem ilyen. Próbál mindent megadni, amire szükségem van. Én ezt nagyon is értékelem, és próbálok jó gyerek lenni, ami néha nehéz. Van, hogy iszonyatosan dühös vagyok anyára, és olyat mondok neki, amivel nagyon megbántom. Ilyenkor általában bocsánatot is kérek, de van, hogy be durcizok  és még én várom el, hogy Ő kérjen bocsánatot a veszekedés miatt. Senki nem tökéletes. Gondolat menetemet anya szakította félbe.

- Itt a teád. –mosolygott.

- Köszönöm szépen. –mosolyogtam. Egy könnycsepp gördült le az arcomon.

- Mi a baj? –kérdezte.

- Sajnálom, hogy nem úgy viselkedek néha, ahogy megérdemelnéd. –mondtam. Ekkor már nem láttam a könnyeimtől.

- Nem is gyerek az, aki mindig jó. –mosolygott.

- Köszönöm, hogy ilyen jó anyukám vagy! –öleltem meg.

- Köszönöm, hogy ilyen szép, okos nagylányom vagy. De most már ne sírj! –mosolygott.

Ez után bementem a szobámba és eldöntöttem, hogy rá férne a takarítás. Elkezdtem rendet rakni. Miután végeztem rá néztem az órára. Délután 2óra. Hű de hamar elment az idő. Ki mentem a konyhába. Merítettem enni. Csak egy kis tányér levest ettem, ezután visszamentem a szobámba és neki álltam tanulni. Szorgalmasnak kell lennem. El akarom érni az álmaim. A matekkal van némi problémám. Ezt a végére is hagytam, a házi feladatok között. Gondoltam, majd megkérem az unokabátyámat, hogy segítsen. A házit megcsináltam mindenből, kivéve matekból. Elkezdtem olvasgatni az irodalom könyvemet, aztán angoloztam. Egyszer csak megcsörrent a telefonom. Laura volt az.

- Szia, Lau! Mizu?

- Szia! Alexandra, baj van! –mondta kétségbe esett hangon Laura.

- Mi történt? –kérdeztem zaklatottan.

- Katy… - kezdett bele.

- Mi van vele? Mondd már! –türelmetlenkedtem.

- Katy kórházban van. –mondta.

- Mi? Miért? –érdeklődtem.

- Vakbélgyulladás… - mondta röviden.

- Óh, Istenem! Te hol vagy most? Anna tud róla? –kérdeztem.

- Én itt vagyok vele. Anna is hamarosan itt lesz. –mondta.

- Én is mindjárt ott vagyok! Sietek. Puszi.!

- Jó. Szia. –köszönt el.

Gyorsan összeszedtem valami normálisabb ruhát. Az első ruhadarabokat, amik a kezem ügyébe kerültek felvettem.

 Ez lett a vége.

Hagytam anyának egy üzenetet, és azonnal rohantam a buszmegállóba. Szerencsém volt. Pont elértem a buszt. Az utat végig izgultam, és türelmetlenül vártam, hogy leszállhassak. Végre elérkezett az a megálló, ahol le kellett szállnom. Rohantam a kórház felé. A kórház parkolójánál egy ismerős járművön akadt meg a szemem. A rendszám is stimmelt. Az autó Petié. Megrémültem. Mi van, ha nagy baj van? De akkor szólt volna. Nyugtattam le magam. Beléptem az épületbe. Laura várt a folyóson. Megöleltük egymást és már vezetett is Katy szüleihez.

- Csókolom. –köszöntem Katy szüleinek.

- Szia, Alexandra. –köszöntek.

- Katy? –érdeklődtem.

- Most műtik. –kaptam a választ Katy anyukájától.

- És Anna? –kérdeztem.

- Lement. Iszik egy forró csokit. –mondta Laura.

- Értem. –mondtam.

Nem felejtettem el azt sem, hogy Peti autóját láttam a parkolóban, így felhívtam. Nem vette fel.