1.rész - Ez vagyok én.

Reggel volt. Minden a szokás volt. Kapkodva mosakodtam, öltöztem, fogat mostam, és a hajamat fésültem majd copfba kötöttem.

 Ma ezt vettem fel.

Felkaptam a kabátomat és a táskámat, puszit adtam a mamámnak és elindultam az iskolába. Most vagyok 8. osztályos. Nyakunkon a ballagás. Nagyon izgulok, főképp azért, mert nemrég küldtük el a jelentkezési lapokat. A nagy álmom az, hogy gyermek pszichológus lehessek, ezért most egy humán szakközépbe megyek – már, ha felvesznek. – és ott is már alapfokú pszichológiát fogok tanulni, majd szeretnék egyetemre menni, hogy folytathassam tanulmányaim. De erről majd később.

Szóval oda értem a suliba, ami pár utcányira van tőlünk. A barátnőim a folyóson beszélgettek, amikor beléptem az ajtón. Oda mentem hozzájuk és köszöntem. Ők is üdvözöltek, de nem mondtak vagy kérdeztek semmit, gondolom, azért mert látták, hogy kicsit morcos vagyok. Becsengettek. Bementünk az osztályba és vártuk a tanárt, aki hamarosan meg is érkezett. Kezdetét vette a fizika óra, ami lássuk be nem a nagy kedvencem… Mikor meghallottam a kicsengetést megkönnyebbülve dőltem hátra a székemben, miközben a fülembe dugtam a fülesem. Elindítottam az egyik kedvenc számomat, természetesen a One Direction-től. Tudni kell rólam, hogy hatalmas Directioner vagyok, ami miatt az osztálytársaim ki is gúnyolnak. Igen, sajnos egyedül vagyok, mint Directioner… legalábbis az osztályban. Senki nem ért meg. Furcsa vagyok. Mindig is más dolgok érdekeltek, mint a többi korombeli fiatalt. Bár az egyik legjobb barátnőm azt állítja, hogy Ő is rajongó, én viszont úgy vélem, hogy ez nem így van. Neki az egyik fiú, aki nem más, mint Liam nem szimpatikus, és egy másik bandatag még úgysem, aki Niall. Szerinte Niall nem való a fiúk közé. Eleinte ezért mindig leordítottam a fejét, de most már nem foglalkozok vele. Úgy is azt gondol, amit akar. Visszatérve a mai napra:

- Alexa! –rázta a vállam a padtársam, aki egyben a legjobb barátnőm is.

- Igen? –kaptam ki a fülesem. 

- Becsengettek. –kaptam is a választ.

- Köszi. –mondtam és kikapcsoltam a zenét, a telefonomat pedig elraktam.

Elment ez az óra is, majd a többi. Pakoltam össze, és felvettem a kabátomat. A táskám felé nyúltam, közben Katy megkérdezte, hogy feljöhetne-e hozzánk.                                                                     - Persze… - mondtam picit kedvetlenül.                                                                                                      

- Ha zavarok mondd meg nyugodtan! –mondta.                                                                                          

- Nem zavarsz! Majd útközben elmondom, mi is a baj.                                                                                                      

- Rendben. –válaszolt.

Rá pár percre el is indultunk hozzánk. Félúton voltunk, mikor Katy megkérdezte, hogy mi is a bajom.

- Az, hogy piszkáltok. –válaszoltam.                                                                                                                                     

– Piszkálunk? –kérdezte meglepődve.                                                                                                                     

– Jó bocsi. Te nem… - mondtam.                                                                                                                                                        

– Kicsit részletesebben, ha elmondanád, talán tudnék segíteni.                                                                                               

– Hát… tudod… a tegnapi tesi óra… - kezdtem bele- Mindenki rajtam röhögött. Nem tehetek róla. Lefagytam.                                                                                                                                                                                              

– Jaj Alexandra! Tériszonyod van. Erről tényleg nem Te tehetsz! –mondta Katy.                                                           

– De ez csak a gerenda! Irtó gáz, hogy nem tudok végigsétálni rajta. Meg ez a folytonos gúnyolódás, amiért én picit más vagyok…                                                                                                                                 

- Ne foglalkozz velük, Alexandra! Ne vedd magadra, amiket mondanak! Én melletted vagyok mindig, ezért vannak a barátok. –mosolygott.                                                                                                                          

– Köszönöm! - öleltem meg. Közben haza is értünk.

Ledobtuk a cuccainkat, még nem volt itthon senki. Bekapcsoltam a gépem és felmentem Twitter-re.

- Mindjárt jövök, hozok inni. –mondtam.                                                                                                                                          

– Jó. –mosolygott Katy.                                                                                                                                                                                   Öntöttem gyümölcslevet a poharunkba és vittem be a szobába. Katy egy széles mosollyal várt, a gépem előtt ülve.                                                                                                                                        

– Mi van?  - kérdeztem.                 

                    – Mondok valamit, aminek nagyon fogsz örülni. –válaszolt mosolyogva.                                                                                                          

– Na hadd halljam! –mondtam kíváncsian.                                                                                                               

– Bocsi, de belenéztem Twitter-edbe, ne haragudj.                                                                                                                            

– Jaj nem baj! Dehogy haragszom! Nem gond! – mosolyogtam!                                                                                

- Szóval láttam, mit Tweetteltek ki a srácok. –mosolygott.                                                                                                                                             

– Milyen srácok? –kérdeztem.                                                                                                                                                                                  

– A One Direction. –válaszolt.                                                                                                                                                       

– És mit? –érdeklődtem.                                                                                                                                                                                  

– Jönnek Magyarországra a jövőhónapban!                                                                                                                                                                              

- Ne viccelődj ilyenekkel, Katy!                                                                                                                                    

- Nem viccelek! Tényleg jönnek! –mosolygott.                                                                                                                            

Én sikításba törtem ki és ugrálni kezdtem, miután szemügyre vettem, és kiderült, hogy igaz a hír. Katy megölelt és ugrált velem.                                                                                                                                                                                     

– Mi ütött beléd? Azt hittem Te nem vagy Directioner! – néztem meglepődve.                                                                                                                   

– Örülök,hogy Te örülsz és én is bírom Őket! Neked köszönhetően. –mosolygott.