De Harry
vigyáz rá. Úristen! Harry! Most azt fogja gondolni, hogy egy kislány vagyok,
aki mindenhová magával cipeli a maciját. Szuper….
Azonnal
felhívtam Katy-t, hogy elpanaszkodjak neki.
- Szia!
–köszönt.
- Szia Katy!
- Hogy- hogy
már fent vagy?
- Nem tudom.
–nevettem.
- Aha,
értem. –nevetett.
- Harry egy
hisztis kislánynak fog tartani, aki még macival alszik. –panaszkodtam.
- Mi van?
–kérdezte.
- Hétvégén,
ugye ott voltunk náluk. Én persze oda is elvittem a macimat, tudod, amit
anyától kaptam.
- Igen, és?
- Sikeresen
ott is hagytam, és Harry-től kaptam egy SMS-t, hogy otthagytam, de ne aggódjak,
vigyáz rá. –magyaráztam.
- Ó értem.
De ebben mi a nagy tragédia? –kérdezte.
- Katy!
Igazából nem tudom… hisz tényleg kislány vagyok még. –nyavalyogtam.
- Figyi, én
megyek nem gond? –kérdezte.
- Persze,
menj csak! Szia.
- Szia.
–köszönt el.
Mikor fogom
visszakapni a macimat? Tettem fel a kérdést magamban. Ebből is látszik, hogy
tényleg egy nyavalygós kislány vagyok. Na, jó mindegy. Nagy nehezen rászántam
magam az öltözésre. Egyszerű itthoni ruhát vettem fel. Meg mosakodtam, és a
konyhába mentem.
- Szia,
anya! –öleltem meg.
- Szia!
–mosolygott.
- Anya?!
–kezdtem bele.
- Igen?
–mosolygott.
- Londonba
hagytam Mackót. –hajtottam le a fejem.
- Hol?
–kérdezte.
- A 1D
–házban, a fiúknál. –mondtam.
- Semmi baj,
majd meglesz. Olyan aranyosak azok a fiúk, biztos elküldik. –mosolygott
anyukám.
- Harry… -
kezdtem bele.
- A göndör
hajú? –kérdezte anya.
- Igen!
–mondtam.
- Jó. Mi van
vele? –kérdezte.
- Írt egy
SMS- t, hogy vigyáz rá. –mondtam.
- Látod,
akkor nincs semmi baj. –mondta.
- Ez olyan
gáz. –nyavalyogtam.
- Jaj,
Alexácska! Dehogy gáz. –mondta anya.
- Kaphatok
teát? –kérdeztem.
- Már adom
is. –mosolygott.
Néha az
őrületbe kerget anyu, ahogy én is őt, de ha baj van, mindig számíthatok rá.
Anyukám nem csak az anyukám, hanem a legjobb barátnőm is egyben. Mondjuk az
utóbbi időben igen csak rossz volt a viszonyunk, mert én hisztis vagyok.
Gondolkodás nélkül beszélek, amit később nagyon is megbánok, hiszen megbántom a
körülöttem lévőket. Igen csak nagy szám van. Anya ezt betudja annak, hogy tini
vagyok. Többek között azért is szeretem, mert tudom, hogy az utolsót is nekem
adná. Tudom, hogy szeret, és szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen anyukám van.
Nem mindenkinek adatik ez meg. Van olyan anya, aki eldobja gyermekét, és olyan
is van, aki világra sem hozza, olyan is van, aki elhanyagolja anyai
kötelességét. Nem úgy bánik gyermekével, ahogy kéne. De az én anyukám nem
ilyen. Próbál mindent megadni, amire szükségem van. Én ezt nagyon is értékelem,
és próbálok jó gyerek lenni, ami néha nehéz. Van, hogy iszonyatosan dühös
vagyok anyára, és olyat mondok neki, amivel nagyon megbántom. Ilyenkor
általában bocsánatot is kérek, de van, hogy be durcizok és még én várom el, hogy Ő kérjen bocsánatot a
veszekedés miatt. Senki nem tökéletes. Gondolat menetemet anya szakította
félbe.
- Itt a
teád. –mosolygott.
- Köszönöm
szépen. –mosolyogtam. Egy könnycsepp gördült le az arcomon.
- Mi a baj?
–kérdezte.
- Sajnálom,
hogy nem úgy viselkedek néha, ahogy megérdemelnéd. –mondtam. Ekkor már nem
láttam a könnyeimtől.
- Nem is
gyerek az, aki mindig jó. –mosolygott.
- Köszönöm,
hogy ilyen jó anyukám vagy! –öleltem meg.
- Köszönöm,
hogy ilyen szép, okos nagylányom vagy. De most már ne sírj! –mosolygott.
Ez után
bementem a szobámba és eldöntöttem, hogy rá férne a takarítás. Elkezdtem rendet
rakni. Miután végeztem rá néztem az órára. Délután 2óra. Hű de hamar elment az
idő. Ki mentem a konyhába. Merítettem enni. Csak egy kis tányér levest ettem,
ezután visszamentem a szobámba és neki álltam tanulni. Szorgalmasnak kell
lennem. El akarom érni az álmaim. A matekkal van némi problémám. Ezt a végére
is hagytam, a házi feladatok között. Gondoltam, majd megkérem az unokabátyámat,
hogy segítsen. A házit megcsináltam mindenből, kivéve matekból. Elkezdtem
olvasgatni az irodalom könyvemet, aztán angoloztam. Egyszer csak megcsörrent a
telefonom. Laura volt az.
- Szia, Lau!
Mizu?
- Szia!
Alexandra, baj van! –mondta kétségbe esett hangon Laura.
- Mi
történt? –kérdeztem zaklatottan.
- Katy… -
kezdett bele.
- Mi van
vele? Mondd már! –türelmetlenkedtem.
- Katy
kórházban van. –mondta.
- Mi? Miért?
–érdeklődtem.
- Vakbélgyulladás…
- mondta röviden.
- Óh,
Istenem! Te hol vagy most? Anna tud róla? –kérdeztem.
- Én itt
vagyok vele. Anna is hamarosan itt lesz. –mondta.
- Én is
mindjárt ott vagyok! Sietek. Puszi.!
- Jó. Szia.
–köszönt el.
Gyorsan
összeszedtem valami normálisabb ruhát. Az első ruhadarabokat, amik a kezem
ügyébe kerültek felvettem.
Hagytam
anyának egy üzenetet, és azonnal rohantam a buszmegállóba. Szerencsém volt.
Pont elértem a buszt. Az utat végig izgultam, és türelmetlenül vártam, hogy
leszállhassak. Végre elérkezett az a megálló, ahol le kellett szállnom. Rohantam
a kórház felé. A kórház parkolójánál egy ismerős járművön akadt meg a szemem. A
rendszám is stimmelt. Az autó Petié. Megrémültem. Mi van, ha nagy baj van? De
akkor szólt volna. Nyugtattam le magam. Beléptem az épületbe. Laura várt a
folyóson. Megöleltük egymást és már vezetett is Katy szüleihez.
- Csókolom.
–köszöntem Katy szüleinek.
- Szia,
Alexandra. –köszöntek.
- Katy?
–érdeklődtem.
- Most
műtik. –kaptam a választ Katy anyukájától.
- És Anna?
–kérdeztem.
- Lement.
Iszik egy forró csokit. –mondta Laura.
- Értem.
–mondtam.
Nem
felejtettem el azt sem, hogy Peti autóját láttam a parkolóban, így felhívtam.
Nem vette fel.

Kösz, aranyos vagy! És tetszik hogy nem lökted csak ugy a karjaikba Alexandrát, jó a karakter fejlődés, elég jól kidolgozod, várom az új részt!
VálaszTörlésKöszönöm szépen! =) Igyekszem szépen felépíteni, és nem mindjárt a lényegre térni. Maj még picit később lesz változás. =)Köszönöm szépen, hogy olvasod a blogom. Nekem ez olyan nagy öröm! =') <3
TörlésViccelsz, köszönöm hogy irsz!
VálaszTörlésNagyon tetszik a történet csak így tovább! :) Ja és kövi részt akarok!!!!! :) <3
VálaszTörlésKöszönöm szépen! :) <3 <3
TörlésTovább!! :)
VálaszTörlés