13.rész – Miért vagy ilyen?!

 Gondoltam már biztos nem lépnek fel, ezért kijelentkeztem, lekapcsoltam a laptopot, és letettem az asztalra. Magamhoz öleltem a kismacskámat és elaludtam.

Reggel az én kis macskám, Kormi ébresztett. Miután látta, hogy ébren vagyok elkezdett hívni a kis táljához, majd felnézett a szekrényre, ahol a cicatápot tartottuk.

- Éhes vagy? –mosolyogtam a cicára. Válaszként nyávogott egyet, és csak nézte a szekrényt. Elővettem a tápot és öntöttem a táljába. Kormi elkezdett dorombolni. Megsimogattam, és visszabújtam az ágyamba. Egy 20 percet még tudtam aludni, aztán megszólalt az ébresztő. Megmosakodtam, fésülködtem, felöltöztem.

Ezt vettem fel.

Miután elkészültem felhívtam Laurát.

- Szia. Mikor indulunk? –kérdeztem.

- Szia. Katy-hez? Szerintem a következő busszal, ami… 20perc múlva indul. Anna ma nem tud jönni. Meglátogatják a nagymamáját. –mondta.

- Jó, értem.

- Én leteszem. Szia. –mondta.

- Szia. –köszöntem el.

Volt még egy kis időm, így arra gondoltam felhívom Petit, és megkérdezem tőle, min is vesztek össze Fanny-val. Hívni kezdtem, de ki volt kapcsolva. - Nem hiszem el. –mondtam magamban. - Nikyék még itt vannak. Felhívom Őt. Hátha tud valamit. –folytattam gondolatmenetem.

 Hívni kezdtem Niky-t.

- Szia! –köszönt az unokanővérem.

- Szia! Te, figyelj! Mi van a Petivel meg a Fannyval? –tértem mindjárt a lényegre.

- Kicsit összevesztek. Részleteket nem tudok. Kérdezd Petit. –mondta.

- Őt hívtam először, de ki van kapcsolva. –mondtam.

- Ja, igen. Összetörte a telefonját, ez az elvetemült. Veszekedtek a Fannyval, és mérgében földhöz vágta a telefonját. Persze ma délután már lesz is neki új, mert anyuék vesznek neki. Én nem vennék a helyükben. Mit tehetett róla az a szerencsétlen telefon, hogy hülye volt?! Már azért sem vennék neki. –tört ki Niky.

- Nyugodj meg. –mondtam.

- Unom, hogy Ő mindent megkap. Na de mindegy is. Nem szólhatok semmit, hisz a házat ahol most Ádámmal élünk, Ők vették nekünk. –mondta.

- Igen… - nem igazán tudtam mit mondani.

- Na, hugi, én folytatom a takarítást. Szia.

- Szia.

Letettem a telefont. –Egy újabb zűrös nap elé nézünk. –gondoltam magamban.

Elindultam a buszmegállóba. Laura már ott volt. Hamarosan jött is a busz. Felültünk, és elindultunk. Mikor eljött a mi megállónk, leszálltunk. De nem egyből a kórházba mentünk. Előbb a cukrászda felé vettük az irányt. Gondoltuk eszünk egy sütit, és Katy-nek is viszünk. Persze, hogy arra nem gondoltunk, hogy még nem ehet…

Elindultunk a kórházba. Bementünk. Felmentünk a 2. emeletre. Katy anyukája ott volt.

- Csókolom! –köszöntünk halkan, mert láttuk, hogy Katy alszik.

- Sziasztok, lányok. –mondta Katy anyukája, akit én 2. anyámnak érzek. Hálaistennek nem csak Katy-vel jó a viszonyom, hanem a szüleivel, a nővéreivel, és a bátyjával is.

- Hoztunk egy kis sütit. –mondta Laura.

- Jaj, lányok! Kedves Tőletek, de Katy még nem ehet. –mondta Timi néni.

- Akkor egye meg maga. –mondta Laura.

- Nem lányok. Egyétek meg Ti, de gyorsan, mert felébred. –kuncogott barátnőnk anyukája.

- Na, ne kéresse magát! Tudom, hogy a maga kedvence is ez! –nevettem a lehető leghalkabban.

Timi néni elfogadta a sütit. Jóízűen megette.

- Na, finom volt? –mosolygott Laura.

- Igen. Köszönöm lányok. –mosolygott Katy anyukája.

Közben Katy felébredt. Oda mentem és megöleltem, utánam Laura is.

- Hogy vagy? –kérdeztem.

- Már jobban, köszönöm, de még mindig fáj picit. –mondta Katy.

Elbeszélgettünk 1-2 órát, aztán Laurával elmentünk haza. A buszmegállóban Laura el akart köszönni, hiszen az ellenkező irányba lakok, mint Ő.

- Arra megyek. –mosolyogtam.

- Hogy-hogy? –kérdezte.

- Elmegyek picit az unokatesóimhoz. –mondtam.

- Ja, értem. Akkor menjünk. –mosolygott.

Egy kis séta után, elválltak útjaink. Elköszöntünk egymástól. Ő ment tovább Katyék házáig, hiszen már Ő is ott lakik. Én pedig bementem egy kis utcába, ahol Petiék laknak. Oda értem a ház elé. Bemenetem. Kopogtam az ajtón.

- Nyitva van. –hallottam egy ismerős, de morcos hangot. Bementem.

- Szia! – öleltem volna meg Petit, de Ő elhúzódott. –Mi van? –kérdeztem meglepődve.

- Semmi. –mondta és a szobája felé vette az irányt.

- Ki az? –hallottam meg Niky hangját. Peti nem válaszolt neki. – Öcsi! Hozzád beszélek! –emelte fel a hangját Niky.

- Menj ki és nézd meg! –mondta flegmán és hallottam egy ajtó csapódást. Pár pillanat múlva Niky állt velem szemben.

- Szia! –ölelt meg.

- Szia! –öleltem vissza.

- Gyere, csüccs le. –mosolygott.

- Köszi. Te ennek mi a baja? –kérdeztem.

- Jaj, nem tudom. Valamin nagyon összekaphattak Fanny-val. –mondta.

Még egy picit beszélgettünk. Niky telefonja csörgött. Felvette és kiment. Én addig bementem Petihez. Kopogtam a szobája ajtaján. Nem hallottam választ. Picit benyitottam, és bedugtam a fejem.

- Bejöhetek? –kérdeztem félénken.

- Már úgy is félig bent vagy. –mondta ugyanazzal a flegma stílussal. Beljebb mentem és leültem mellé az ágyára.

- Miért vagy ilyen? –kérdeztem. Nem jött válasz. –Miért vagy ilyen? –tettem fel újra a kérdést.

- Milyen? –kérdezte.

- Hát ilyen flegmatikus. Valami baj van? Min vesztetek össze Fanny-val?

- Jaj, Alexandra hagyj már békén! –mondta nyafogva, és hanyatt vágta magát az ágyon.

- Nekem elmondhatod. –bíztattam.

- Hagyj békén! –mondta kicsit ingerülten.

- De… - kezdtem bele.

- Nem de...! Menj ki a szobámból! Ez az én dolgom! Ne szólj bele! –kiabált velem. Nagyon megrémültem. Ilyennek még nem láttam. Mindig kedves, aranyos velem. Megijedtem, így gyorsan kisiettem a szobából, közben próbáltam visszatartani a könnyeimet. De kiérve a nappaliba kitörtem, és zokogni kezdetem. Niky bejött és azonnal átölelt.

- Csssss! Nincs semmi baj! Ne sírj! –vígasztalt.

- Miért ilyen? –kérdeztem szipogva.

- Fogalmam sincs, de jó lenne, ha visszavenne egy picit! –mondta.

- Még… még… nem láttam ilyennek. –mondtam, és újra sírásba törtem ki.