12.rész – Várakozás.

Sziasztok! Először is nagyon-nagyon örülök, hogy már páran olvassátok a blogom, és pozitív kommenteket kapok. Számomra ez hatalmas öröm! =') Köszönöm, hogy olvassátok a blogom!! =') <3
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Nem felejtettem el azt sem, hogy Peti autóját láttam a parkolóban, így felhívtam. Nem vette fel.

Egyre nagyobb lett az aggodalmam. A legjobb barátnőmet műtik, az unokabátyám nem veszi fel a telefonját. Nagyon feszült voltam. Ezt Laura észre is vette.

- Gyere, igyunk egy forró csokit. –mondta Laura.

- Jó. –mondtam.

- Mi itt leszünk lányok. –mondta Katy anyukája. Mi csak bólintottunk.

Lementünk, és az auotómata felé vettük az irányt. Annát sehol nem láttuk. Szuper! Még ez is. Nem elég a gond, még Anna is eltűnik. Miután mindketten ’megkaptuk’ a forró csokinkat leültünk egy padra.

- Szóval mi bánt? –kérdezte Laura.

- Képzeld, Londonban hagytam a macimat. A srácok megtalálták, és ma reggel Harry-től kaptam egy SMS-t, hogy ott a macim, de vigyáz rá. Aztán ugye Katy-t éppen műtik. A kórház parkolójában láttam Peti kocsiját, a telefonját meg nem veszi fel. Ráadásul Anna sincs itt. –panaszkodtam.

- Ott hagytad a macid? –kérdezett vissza.

- Igen. –hajtottam le a fejem.

- Semmi gond. Harry vigyáz a macidra. –nevetett.

- Nem vicces. –förmedtem rá.

- Jó, bocsánat. –mondta. –Egyébként Peti miatt meg ne aggódj! Biztos nincs nagy baj. Ami pedig Annát illeti, biztos csak kiment friss levegőt szívni. –mosolygott.

- És Katy? –kérdeztem könnyes szemekkel.

- Minden rendben lesz vele. Nem olyan nagyon-nagyon nagy a baj. –mosolygott. nem mondtam semmit csak megöleltem.

Megittuk a forró csokit és épp vissza akartunk menni, a kórterem elé, amikor megszólalt a telefonom. Peti! Hála az égnek!

- Szia! –köszöntem.

- Szia! Na, miért kerestél? –kérdezte.

- Láttam az autód a kórház parkolójában! Mit kerestél ott? Vagy még itt vagy?

- Nyugi, hugi! Nincs semmi baj, és már nem vagyok ott. Az egyik osztálytársam öccsét jöttem meglátogatni. Aszmás és rohamot kapott. De már jobban van. –magyarázta.

- Hála az égnek! –mondtam megkönnyebbülve.

- És Te mit keresel a kórházban?

- Katy-t műtik. Vakbélgyulladás.

- Jobbulást neki. Ha tudom, majd meglátogatom. De most megyek. Szia.

- Szia. –köszöntem.

Zsebre vágtam a telefonom. Aztán Annát pillantottam meg. Óriási léptekkel haladt felénk.

- Te meg hol a fenében voltál? –öleltem meg.

- Friss levegőt szívni. –mondta.

- Látod? Mondtam, hogy nincs okod az aggodalomra. –mosolygott Laura.

- Igen. De most már igazán visszamehetnénk. – mondtam.

A lányok bólintottak és elindultunk vissza. Már vagy 2 órája ott vártunk, de Katy-ről még mindig semmi hír.

- Meddig tart még? –kérdezte Anna.

- Remélem, hamarosan jönnek. –mondta Katy anyukája.

Amint ezt kimondta egy köpenyes férfi igyekezett felénk. Feltételeztem az orvos lesz, aki Katy-vel foglalkozik. Pár pillanat múlva még egy orvos jött felénk négy nővérrel. Egy ilyen ágyat toltak, de inkább nevezném asztalnak. Vagy én nem is tudom mi az. A lényeg, hogy Katy feküdt rajt, aludt.

- Jó napot kívánok. –köszönt az orvos.

- Jó napot! –köszöntünk.

Az orvos és Katy szülei elvonultak egy kórterembe, ahova Katy-t is bevitték az imént. Mi türelmesen vártunk tovább a folyósón. Aztán az orvosok elhagyták a szobát. Mi a lányokkal bementünk. Katy még nem ébredt fel az altatásból. Olyan gyengének, sebezhetőnek… erőtlennek tűnt. Még nem láttam így. Majd meg szakadt a szívem, és a lányok arckifejezéséből azt vettem ki, hogy Ők is így éreznek.

Eltelt majdnem félóra. Katy kezdett magához térni.

 -Hol vagyok? –kérdezte erőtlenül.

- Kórházban. –mondta az anyukája.

- Minden rendben lesz. –lépett hozzá közelebb Laura.

- Mi történt? Reggel úgy tűnt a telefonban, hogy nincs baj. –mondtam.

- Nem akartam mondani. –mondta.

- Pedig már régóta fájt a hasa. –mondta Laura a fejét rázva.

- Jaj, Katy. –sóhajtott Anna.

- Lányok, szerintem mi menjünk. Had pihenjen Katy. –mondtam.

 - Igaz. –mondta Laura.

Adtunk egy puszit Katy-nek és jobbulást kívántunk. Megígértük neki, hogy holnap is elmegyünk. Ez csak természetes. Elköszöntünk a szüleitől is, és el is indultunk ki az épületből. Elmentünk a cukrászdába.

- Ránk fér most egy finom süti. –mondta Anna.

- Hát igen. –mondta Laura.

Leültünk a szokott helyünkre, elfogyasztottuk a sütit. A lányok még maradni akartak. Anna még egy sütit rendelt.

- Lányok, én megyek. Sziasztok. –pusziltam meg őket.

- Jó. Szia. –köszöntek.

- Ha van valami, szóljatok!

- Rendben. –mondták.

Haza értem és anya egyből lerohant.

- Minden oké? –kérdezte.

- Hááát… fogjuk rá. Bocsi, de nincs kedvem beszélni. –mondtam.

- Jólvan. –mondta anya.

Én bementem a szobámba, és elfeküdtem az ágyamon. El is aludtam. Talán egy félórát aludtam. Mikor felébredtem kerestem a macimat, de nem találtam. Ja, igen… a macim Londonban van… Uhh, de furcsa. Ki mentem a konyhába enni. Utána elmentem fürödni. Bebújtam az ágyamba, a laptopomat az ölembe raktam. Neteztem. Felléptem Facebook-ra is. Jessy nem volt fent, sem Lilla. Hiányoznak. Rég beszéltem velük.

 Nézegettem kik is vannak fent. Észrevettem Fanny-t. Írtam is neki. Elpanaszkodtam, hogy mi történt Katy-vel, és hogy Londonban hagytam a macimat. Igen csak kedvetlennek tűnt, és rákérdeztem mi a baja. Elpanaszkodott Ő is. Petivel egy picit összevesztek. Nem is mondta a bátyus! Fanny hamarosan el is köszönt. Lelépett. Vártam, hogy Lilla vagy Jessica fellépjen, de nem történt meg. Elég sokáig vártam. Későre járt. Gondoltam már biztos nem lépnek fel, ezért kijelentkeztem, lekapcsoltam a laptopot, és letettem az asztalra. Magamhoz öleltem a kismacskámat és elaludtam.